Az imazászlók egyszerű eszközök, amelyek a szél természetes energiájával párosulva csendesen harmonizálják a környezetet, boldogságot és a szerencsét generálva. Sokan úgy gondolják, hogy az imazászlók Istenhez imádkoznak, de ez nem igaz. A tibetiek úgy vélik, hogy a szél felszívja az imazászlókon található imákat és mantrákat és kisugározza a jóindulatot és az együttérzést a környezetre     

Az imazászlók története az ókorig nyúlik vissza. Sámánista Bonpo papok használták a különböző színű ruhadarabokat gyógyító szertartásokban. Minden szín egy-egy elsődleges elemnek – föld, víz, tűz, levegő, tér – felelt meg. A keleti gyógyászat szerint ennek az öt elemnek a harmóniája tartja fenn az egyensúlyt az emberi testben és a környezetben is. A beteg körül megfelelően elhelyezett színes zászlók voltak hivatottak segíteni a betegnek megtalálni a fizikai és mentális egészséget.

Színes zászlókat használtak a helyi istenek és szellemek megnyugtatására is. Hitük szerint így megelőzhető volt, hogy azok természeti katasztrófákat és betegségeket okozzanak. Az istenek és szellemek rítusokkal és áldozatokkal való kiengesztelése volt a módja a természet kibékítésének és az isteni áldás elnyerésének a Bonpo papok szerint.

Nem ismert, hogy a Bonpo papok írtak-e szavakat a zászlókra. A pre-buddhista vallás alapvetően szájhagyományon alapult, az írástudás korlátozott volt. Másrészt a „bonpo” kifejezés jelentése „aki varázslatos képleteket szólaltat meg”, tehát valószínű, hogy szent szimbólumokat festettek a zászlókra. Néhány a buddhista imazászlókon látható szimbólum kétségtelenül Bonpo eredetű.

Eredetileg a zászlókon található képek és szövegek kézzel festettek voltak, de a 15. században Kínában felfedezett technika – a fahasábokra faragott képek és szövegek nyomtatása – lehetővé tette, hogy egyforma kép és írás kerüljön a zászlókra és lehetővé tette, hogy az eredeti design generációról generációra öröklődjön.

 Híres buddhista mesterek tervezték a legtöbb imazászlót, és a helyi kézművesek készítették a másolatokat, de ők nem hoztak létre új designt. Napjainkban viszonylag kevés olyan alapmodellt ismerünk, aminek a története évezredekre nyúlik vissza. A zászlókra nyomtatott képek, szövegek köre bővült az idők során, de nem igazán történt változás a zászlók előállítási folyamatában az elmúlt 500 évben. A legtöbb zászlót ma is a hagyományos módon, fahasábra faragott minták segítségével nyomtatják.

Két fajta ima zászló van:

• A Lung ta (vízszintes) ima zászlók négyszögletes vagy téglalap alakúak, a rövidebb oldaluk van egy zsinórra kötve. Általában két objektum között feszítik ki őket magas helyeken, mint a templomok, kolostorok, oszlopok és hegyi átkelők.

• A Darchog (függőleges) ima zászlók általában nagy egyenes téglalapok, amelyek függőleges sorrendben rudakhoz vannak erősítve. A Darchogot gyakran ültetik a talajba, a hegyekben, kőhalmoknál és tetőknél. "Dar" az élet, a szerencse, az egészség és a gazdagság növelését jelenti. "Chog": minden érző lény.

Minden - a színtől a zászlón található figurákig és szavakig - mélyebb jelentéssel bír. A zászlók hagyományosan öt különböző színből állnak, amelyeknek meghatározott sorrendben kell egymáshoz kapcsolódniuk. Minden szín az egyes elemeket ábrázolja, egy bizonyos sorrendben;

• kék az eget és az űrt

• fehér a levegőt és a szelet

• piros a tüzet

• zöld a vizet

• sárga a földet

 Ezen kívül irányokat mutatnak - Észak, Dél, Kelet, Nyugat és Központ.       

Az imazászlók kihelyezésénél fontos a jó motiváció. Nem szabad az imazászlót önző vagy korlátozó gondolatokkal kihelyezni. Amikor az imazászlókat kihelyezzük fontos, hogy arra gondoljunk, hogy minden lény élvezze annak előnyét és boldogságot találjon, ez a motiváció nagyban növeli az imák erejét.

Az ima zászlóknak soha nem szabad mozdulatlannak, élettelennek lenniük. Az ok, amiért a tető fölé magasodnak, hogy a szél játszhasson velük. Azt mondják, hogy pozitív spirituális rezgéseket bocsátanak ki, és hogy spirituális jelentésüket a szél, mint csendes imát viszi magával. Tiszteletlenségként tartják számon, ha a zászlók érintik a talajt. Ezért mindig magas helyre kell őket felfüggeszteni.

A buddhisták évente cserélik az imazászlókat a tibeti újév napján, de a zászlók kihelyezhetők más napokon is. A hiedelem szerint a napsütéses és szeles napok a legalkalmasabbak a zászlók kihelyezésére. Vannak, akik úgy vélik, hogy az imazászlóknak a kedvezőtlen asztrológiai dátumokon való kihelyezése szerencsétlenséget okozhat. A kedvezőtlen dátumok a közeljövőben Október: 14, 30, November: 10, 25, December: 7, 22, Január (2018): 2, 14, 17, 29, Február (2018): 10

Természetes, hogy az ima zászlók elhalványodnak az idővel, ez szimbolizálja az összes dolog elkerülhetetlen elmúlását. De ezzel az elhalványodással a zászló imái a világegyetem végleges részévé válnak. A tibetiek folyamatosan megújítják reményeiket azzal, hogy új zászlókat helyeznek el a régiek mellé. Az új imazászlókat fel lehet függeszteni a régiek fölé. A régi és új imazászlók közötti ellentét a múlandóságra emlékeztet és az élet és halál természetes körforgására. De a régi zászlókat le is lehet venni és elégetni, így a felszálló füst közvetíti a jókívánságokat a környezetnek.

Az ima zászlókon látható szövegek széles körben osztályozhatók mantrának és szútrának.

 A mantra egy erõvel terhelt szótag vagy egy sor szótag vagy hang, amely bizonyos energia dimenziókat befolyásol. A mantra rezgése képes ellenőrizni a létezést irányító láthatatlan energiákat és okkult erőket. A mantrák folyamatos ismétlése sok buddhista iskola meditációs formája. A mantrák nyelve szinte mindig szanszkrit - a hinduizmus és a buddhizmus ókori nyelve. Nem igazán fordíthatóak; belső jelentésük a szavakon túl van. Valószínűleg a legrégebbi buddhista mantra, és még mindig a legelterjedtebb a tibetiek között, az Avalokiteshvara, az együttérzés bodhisattva hatszólamú mantrája. OM MANI PADME HUM. Az imazászlóra nyomtatva a mantra átadja az együttérzés áldását a hat világi birodalomnak.

A szútrák többnyire Shakyamuni Buddhától, a történelmi Buddhától származnak, aki közvetlenül 2500 évvel ezelőtt Indiában tanított. Sok szútrának van hosszú, közepes és rövid változata. Az ima zászlók közepes vagy rövid változatokat használnak.

Mint ahogy az első nepáli utamnál említettem, valami érthetetlen oknál fogva vonzani kezdett a Hegy.

Miután hazatértem Kathmanduból folyton azon járt a fejem, hogy nekem el kell jutnom az Everest alaptáborba.

Bár hezitáltam az Annapurna és az Everest között, természetesen csak az Everest győzhetett.

Sosem voltam előtte trekkingen, sőt nagy túrázó sem vagyok, némi futástól eltekintve túlságosan nem edzettem sokat az útra, amit útközben meg is érzett a szervezetem, szóval ha valaki kedvet kapna egy ilyen túrához, ne legyen olyan felelőtlen mint amilyen én voltam.

Egész életemben az olcsó és saját magunk által szervezett túrák híve voltam, de ide csakis szervezett csoporttal mertem menni.

Két év gyűjtögetés után végül egy 12 fős magyar csapattal vágtunk neki az útnak, kiegészülve két helyi túra vezetővel.

A csoport többsége egyedül jelentkezett az útra, ahogy én is.

Többen voltunk akik sosem túráztunk előtte, de mint kiderült tapasztalt trekkingesek szerint jól elkezdtük a legnehezebbel.

Az első napon hajnalban repültünk Luklába, ahol a világ legveszélyesebbnek tartott repterén szálltunk le, ahol a kifutó pálya egy szakadékban kezdődik, és egy hegyfalban végződik.

Ez az utolsó hely ahova még gépek viszik az élethez szükséges dolgokat. Utána már csak a sherpákra marad a feladat , akik az ajtótól kezdve a hűtőn át mindent maguk visznek fel a hegyre.

 Az első pár napban még rövid ujjúban túráztunk, de éjszakánként a  North face utánzat  - 20 fokig komfortos hálózsákomban már végig vacogtam az éjszakát. (Tanulság, nem szabad utánzatot venni egy ilyen komoly túrára!! )

Ha  nincs az egyik túra társam Kovács László aki végül hálózsák betétet adott kölcsön az egész útra, akkor elég valószínű hogy már az alaptábor előtt megfagyok,vagy visszafordulok.

(Ezúton is köszönöm neki a hálózsák betétet is, és a csodálatos fotóit amik az Everest galériában,és itt is megtalálhatóak.)

3500 méter feletti magasságnál már mindenféle tüneteink voltak a hányingertől, az el nem múló iszonyatos fejfájáson át a hasmenésig.

Pár nap múlva azt a magasságot is elértük, ahol az oxigén hiány miatt, én és még két társam olyan nehezen bírtuk már a menetelést, hogy pár lépésenként muszáj volt  megállnunk.

Gorak Shepben ahol utolsó éjszakánkat  töltöttük az alaptábor előtt, olyan hideg volt, hogy a cipőmet sem bírtam levenni, azzal együtt feküdtem be a hálózsákba. Éjjel olyan rosszul voltam, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy én ott akkor éjjel megfogok halni.

Hajnalban amikor inni szerettem volna az acél kulacsból azzal kellett szembesüljek, hogy a víz teljesen megfagyott benne.

Hajnali négykor indultunk a várva várt alaptáborba, ahova egy oda-vissza tartó 5 órás út várt ránk a mínusz 27 fokban és szélben.

A szervezetem már teljesen kivolt zsigerelve, mégis neki indultam a  túrának, hiszem ezért jöttem, hogy mehetnék haza úgy, hogy a cél előtt abbahagyom.

Voltak a csoportban olyanok akik viszont annyira betegek voltak, hogy már el sem indultak ide.

Gyönyörű volt az éjszakában sosem látott csillagmennyiség alatt túrázni, de mindenkinek már csak nyűg volt ez a hajnali túra, miközben ezért jöttünk el, hogy láthassuk az alaptábort.

Egy óra menetelés után úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább, és visszafordulok, remélve hogy vissza is találok a még mindig sötét ég alatt.

Péternek köszönhetem, hogy mégis eljutottam, mert azzal biztatott, hogy ha már eddig eljöttem, ne adjam fel! Szerencsére hallgattam rá, így sikerült eljutni az alaptáborba.

Bár előre figyelmeztettek, hogy szezon vége van, mi vagyunk az utolsó csoport, senki nem lesz az alaptáborban, mégis kicsit csalódás volt, hogy egy teljesen üres tábort találtunk, ahol csak jég gleccserek, kőrengetegek és imazászlók voltak.

De megcsináltuk!:)

Egy rövid reggeli után indulhattunk is vissza lefelé hogy a felfelé 8 napig tartó távot 3 nap alatt tegyük meg Lukláig.

Először nem értettem miért kell az alaptábor után egyből visszaindulni ilyen fáradtan, de inkább gyalogoljunk, minthogy még egy éjszakát ilyen hideg helyen töltsünk.

 Kathmanduba érvén végre lezuhanyozhattunk és hajat moshattunk, amire 11 napig nem volt lehetőségünk, bár meglepően könnyű volt beleszokni a nomád körülményekbe.

 Miután hazatértem ,azt mondtam soha többet ilyet,és egy életre elég volt.

Ez az állapot két hétig tartott. Aztán újra elkezdett hiányozni a hegy, és most azt gondolom ismét elmennék. Amikor azért mentünk Nepálba hogy beszerezzük az árukat, és nem mehettem túrázni, rossz érzés volt.

Azok a lenyűgöző szépségű hegyek, amik végig kísértek minket az úton feledhetetlenek. Most már értem miért megy újra és újra vissza aki már egyszer látta őket.

 Minden tiszteletem a hegymászóké akik nem “csak “ az alaptáborig másznak fel, hiszen ez a 5357 méter is nagyon embert próbáló volt.

A Boudhanath sztúpa  egy buddhista sztúpa Kathmanduban, amely UNESCO  világörökségi helyszín.

A hatalmas mandalája miatt a világ egyik legnagyobb sztúpájának számít.

A Nepál fővárosába beáramló nagy számú tibeti menekültnek köszönhetően már több mint 50 tibeti kolostor épült a Boudhanath körül.

Bár évszázadok óta éltek a sztúpa közelében tibeti kereskedők, azonban a tibeti menekültek megérkezésével nőtt meg igazán a tibetiek száma.

Nekem személy szerint a legkedvesebb helyem Nepálban ez a sztúpa és környéke, így akárhányszor itt járok, mindig a közelében választok szállást.

Hatalmas energetikája van a helynek,és arra késztet minden látogatót, hogy a helyiekkel együtt  Ő is körbe-körbe járva forgassa az imamalmokat, melyeken az Om mani padme hum mantra szerepel.

Az imamalom forgatásával a mantra áldása minden irányban szétterjed.

Mivel ez a jó hatás minden körülötte lévő dologra kiterjed, így a pólók kivételével minden kézműves nepáli terméket innét szereztem be.

A kézzel festett thangkákat, a szintén kézzel festett mandalákat, a hangtálakkal együtt. Az imazászlókat és az ajtófüggönyöket is a közelben varják, a malákat is a sztupa külső körénél fűzik.

Sajnos a 2015-ös nepáli földrengés ezt a sztúpát is elpusztította, de összefogással újra felépítették. Voltam olyan szerencsés,hogy pont  azon a héten érkeztem vissza Kathmanduba az Everest alaptábor túráról, amikor  befejezték az újjáépítését, melyet  több napig tartó pujával tettek teljessé.

Évek óta szerettem volna Nepálba menni, mindig is vonzott ez a kultúra, látatlanba is imádtam.

Sok évig csak a vágyódás maradt, mígnem egy napon nagyutazó barátnőim felfedezni véltek egy hihetetlenül olcsó repülőjegyet Kathmanduba, bár ennek az volt az ára, hogy több átszállással majdnem két napig tartott csak az oda út. Mégis nagy izgatottsággal vártam ezt az utazást, régi álmomat beteljesítvén.

Először halálfélelmem volt meglátva a nepáli közlekedést, de ez első sokk után már viccesnek tartottam a folyamatosan áramló európai ember számára átláthatatlan káoszt.

Mivel én barátnőimmel ellentétben ragaszkodtam ahhoz hogy a Boudhanath sztúpa mellett lakjak, így az első két napot külön töltöttük.

A sztúpa körül  a Tibetből elmenekült csa‎ládok költöztek, és rengeteg kolostor található, ezért egyértelmű volt, hogy itt szeretnék lakni.

Szinte nem csináltam  mást, mint késő estig körbe-körbe jártam, és forgattam az imamalmokat.

 Annyira örültem,hogy ott lehetek!

Mivel barátnőim mindig minden részletet megakarjak ismerni az adott országnak így két nap után béreltünk egy  kocsit sofőrrel, és nekivágtunk az egész ország legérdekesebb részeinek.

Először a chitwani nemzeti park felé vettük az irányt, ahol elefánt háton tettük meg a dzsungel túrát, hatalmas élmény volt, nagyon édesek voltak az elefántok.

Tigrist sajnos nem láttunk a túrán, amit szerettem volna, de vizilóval találkoztunk.

Másnap egy krokodil néző túrán vettünk részt a folyón. Ellentétben azzal amit elképzeltem, olyan keskeny volt a csónak, hogy végig marjéztam mit fogok tenni, hogy ránk támad egy krokodil.

Imádkoztam, hogy eggyel se találkozzunk, mert ha előre tudom milyen keskeny és veszélyes ez a kis csónak, nem is vállalkozom rá. Szerencsére sikerült túl élni a kirándulást, de soha többet ilyet!

Chitwant elhagyva Pokarába mentünk, ami a túrázok egyik legkedveltebb kiindulási helye.

Sosem vágytam arra hogy hegyet másszak, de a sok lelkes hegymászót látva, ‎érthetetlen vágy fogott el a hegyek iránt.

Ez a vágy aztán meg is maradt, de azt majd egy másik történetben mesélem el...

Mielőtt visszamentünk volna Kathmanduba, útba ejtettük a történelmi Buddha (Shakyamuni) ‎születési helyét, Lumbinit is, ahol Májá királyné  útközben szülte meg gyermekét egy szálfába kapaszkodva.

Kathmanduba visszaérvén megtekintettük az akkor még álló azóta sajnos a földrengés miatt tönkrement Durbar squaret.

Fájó szívvel, de élményekkel teli tértünk haza egy hét után.

A hátizsákomban pedig ott pihent már egy mala és egy Buddha szobor is.